Oldalunk cookie-kat ("sütiket") használ. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Honlapunkra látogatva Ön beleegyezik a cookie-k használatába.

HÍREK
Ki nyer majd? Kérdezz, felelek élsportolóinkkal 6.!
2018. május 10.

Aki válaszol: VERES AMARILLA

A Versenykiírás ide kattintva olvasható>>>

Ismét egy kiváló, és sok szempontból különleges sportolóval folytatjuk nemrég megkezdett játékunkat. Bár, Veres Amarilla kerekesszékes kard- és párbajtőrvívó más egyesületben kezdte a pályafutását, ma már az egyik legszínesebb egyénisége a BVSC nagycsaládjának.

Nem először üdvözölhetünk téged klubunkban.

- Valóban. Idén, januárban immár második alkalommal igazoltam a BVSC-be. Korábban – még 16 esztendős koromban - azonban az épek között vívtam. 

Nagy utat jártál be, amíg eljutottál a kerekesszékes vívásig? Kezdjük az elején, mi történt veled, miért lettél parasportoló?

- Már világra jönnöm sem volt egyszerű. Útközben ugyanis elakadtam a szülőcsatornában, ráadásul a köldökzsinór is rám tekeredett. Minden volt, ami ilyenkor kell: oxigénhiányos állapot és pánik. Hogy megindítsanak végre, az orvos megrántott egy picit, ami viszont a baloldali idegszálaim roncsolódását eredményezte. Szó szerint nehéz szülés volt. Először még nem lehetett tudni, hogy mekkora a baj, csak pár nappal később diagnosztizálták a betegségemet. Nem tudom, hogy a pechem, vagy a szerencsém volt-e a nagyobb. Az biztos, hogy még nagyobb baj is lehetett volna.

Ahogy jöttél, nyomát sem láttam rajtad ennek a születési rendellenességnek.

- Ebben rengeteg munka van, amit legfőképpen édesanyámnak köszönhetek. Ő volt az, aki mindent megtett, hogy az állapotom javuljon, ő talált rá az úgynevezett Dévényi Anna-gyógytornára, melynek köszönhetem, hogy mozgatni tudom a bal oldalamat. A folyamatos kezelések, a gyógytornák, a masszírozások és a speciális módszerek mellé kellett az is, hogy engem mindig úgy neveltek, hogy én egészséges vagyok. Így egyáltalán nem alakult ki betegségtudatom.

Ez tényleg működött?

- Az édesanyám olyannyira hallani sem akart arról, hogy én mozgáskorlátozott vagyok, hogy még balettozni is beíratott engem, persze az én kérésemre. Azt mondta az oktatómnak, hogy neki kell éreznie, mit bírok megcsinálni, és mit nem. Végül egy hét után én akartam abbahagyni, itt éreztem meg először a tényleges fizikai korlátaimat.

És a kosárlabda?

- Gyerekkorom nagy részében Debrecenben laktunk. Ahol nagy kosárlabdaélet van. Én is beiratkoztam a helyi klubba, ahol vagy három évet eltöltöttem. Nem voltam rossz játékos, ám pont a problémámból adódóan nem lehetett hosszú távú jövőm ebben a sportágban. 

Ezért választottad a vívást?

- Az igazán csak a véletlennek volt köszönhető. Egy gimnáziumi evezőtúrán ugyanis egy hajóba kerültem egy fiatal vívóedzővel – valakinek a valakije volt, így lehetett velünk a túrán -, akivel sokat beszélgettünk a sportokról. Ő mutatta be nekem a vívást, amit azonnal megszerettem, amint kipróbáltam.

A te problémád egyik fontos gyógymódja, hogy sokat kell úsznod. Arra nem gondoltál, hogy esetleg a medencében próbálsz meg érvényesülni?

- Tíz évig úsztam. Szinte napi rendszerességgel. De eszembe sem jutott, hogy ebből akár még életpálya is lehet. Valahogy ez a sport megmaradt, mint a gyógykezelésem része.

Szóval a vívást választottad. De mégsem a kerekesszékest.

- Mint mondtam, engem mindig is egészségesnek neveltek a szüleim, így a kosárlabdát is az épekkel csináltam, és vívni is közöttük kezdtem. Sajnos, azonban a problémám a páston ugyanúgy hátráltatott, mint a parketten. Amíg a többiek röpködtek a páston, én majdhogynem álló helyzetből akartam tusokat adni. Hát, ez érthető módon nem nagyon jött össze. 

Miért karddal kezdtél el vívni?

- Mert az edzőm, Pákey Béla ennek a mestere volt. Első pillanattól karddal dolgoztunk, ez nekem természetes volt. A párbajtőrt később vettem csak fel. Tőrrel is próbálkoztam, de nekem az érvénytelen találatok miatt ez a fegyvernem nagyon idegölő volt. Így inkább maradtam a kard és a párbajtőr mellett.

13 évesen kezdtél el vívni. Hogy lett ebből életre szóló szerelem?

- A sportágat azonnal megszerettem, azonban az elején az épek között nem sok babér termett a számomra. Nemcsak azért, mert fizikailag le voltam maradva, hanem, mert a kadet korosztályom már több éves fórban volt velem szemben, amit épként is nehéz lett volna behoznom. De én szorgalmasan edzettem, sokáig Debrecenben, majd, amikor 11-12-es koromban Budapestre kerültem, akkor a BVSC-be igazolva folytattam a pályafutásomat.

Sosem síeltél?

- De, kipróbáltam már ezt a sportot. de, ha arra gondolsz, hogy az iskolával síeltem-e, hát, akkor nem. A Szinnyei Merse Pál gimnáziumban érettségiztem, és engem is mélységesen megrázott a diáktársaim tragédiája. Az iskolába egyébként úgy kerültem, hogy előbb klubot választottam magamnak, majd jelentkeztem a BVSC-hez közeli iskolába.

Ki volt az edződ a klubnál?

- Fehér Gáborral kezdtem dolgozni. De nem ő tehetett róla, hogy akkoriban sikertelen vívó voltam. Az érettségi után még egy lapáttal rátettem, iszonyú sokat dolgoztam, de az eredmények továbbra is elmaradtak. A nagy megterheléstől viszont egyre nagyobb fájdalmaim voltak, mígnem az orvosok is javasolták, hogy hagyjak fel az aktív sporttal.

Ha ezt választod, mi lett volna belőled?

- Nem tudom, de sok tervem volt. Például nagyon érdekelt az építészet is. Emiatt rajztanfolyamokra is jártam, és be is adtam a jelentkezésemet a Budapesti Műszaki Egyetemre. Végül nem oda, hanem az Ybl-re vettek fel, ám egy szemeszter után rájöttem, hogy mégsem ez az, amit szeretnék. Hogy az albérletet és magamat is fenntarthassam, dolgozni kezdtem. Közvéleménykutató voltam, majd titkárnő, nem annyira találtam a helyemet a sportolás nélkül. Olyannyira, hogy egy idő után fogtam magam, és hazaköltöztem Debrecenbe, ahol egy Decathlon áruházban helyezkedtem el.

Mégsem tudtál teljes egészében elszakadni a vívástól.

- Mindig is éreztem, hogy nekem ezzel a sporttal kezdenem kell valamit, csak nem tudtam, mit és hogyan. Ezért Debrecenben beiratkoztam egy vívóedző-tanfolyamra, amit sikeresen el is végeztem. Akkortájt jött haza külföldről korábbi edzőm, Pákey Béla, aki Nyíregyházán megalapította a vívószakosztályt. Az edzői gyakorlatomat nála végeztem, és olyannyira megtetszett a közös munka, hogy átköltöztem Nyíregyházára, és elkezdtem Béla mellett edzőként dolgozni. 

Még mindig messze vagyunk az aktív sporttól. Hogy kerültél vissza a versenyzői vérkeringésbe?

- A nyíregyházi klubnál volt – és ma is van – egy kerekesszékes vívó, Tarjányi Pisti személyében. Én akkor láttam először a vívás ezen formáját. Pákey Béla tudta rólam, hogy milyen problémával születtem és rendelkezem, és ő mondta először, hogy nézessem meg magamat sportorvossal, „alkalmas” vagyok-e a parasportra. Én ennek eleget is tettem, és megkaptam a diagnózist, hogy a kerekesszékesek között A kategóriában vívhatok. Ekkor kezdtük el a közös munkát újra, amelynek végre meg is lett a gyümölcse. 

Melyik volt az első sikered? 

- 2015-ben az U23-as Világjátékokon aranyérmes lettem. De nem ám kardban vagy párbajtőrben, hanem tőrben. Erre külön készültünk a Bélával. Emlékszem, rettenetesen akartam a győzelmet. Emberfelettit küzdve jutottam a döntőbe, ahol a nagy esélyes hongkongi lány volt az ellenfelem. Az asszót azonban 15-14-re én nyertem. Ez volt pályafutásom első győzelme, amiért a magyar Himnuszt is eljátszották nekem. Gondolhatod, hogy mennyire feldobott ez a siker! A szüleimnek mindig azt mondtam, hogy én egyszer válogatott sportoló szeretnék lenni. Ők nem nagyon tudták ezt elképzelni, hiszen az épek között a válogatotthoz tartozni számomra esélytelen volt. De amint megtaláltam a helyem a kerekesszékes vívásban, már ők is látták, amit én évekkel ezelőtt: a siker lehetőségét.

Hogy fogadott téged a parasport-társadalom?

- Furcsa volt belecsöppenni egy olyan közegbe, ahol már mindenki ismerte egymást. De ez egy nagyon jó közeg, amely engem is könnyen befogadott, és sok segítséget kaptam tőlük.

Ehhez azért a Te személyiséged, habitusod és vívótudásod is kellett.

- A versenyek, edzőtáborok, és legfőképpen a közös sikerek összekovácsolják az embereket. Velünk is így volt. Jó példa, hogy a riói olimpián – mely életem eddigi legmeghatározóbb élménye volt -, a párbajtőrcsapatok versenyében a lengyelek elleni bronztalálkozón Krajnyák Zsuzsi sérülése miatt én voltam a befejezőember, és azt a meccset 45-44-re sikerült is megnyernünk. Bedobtak a mélyvízbe, én meg nem fulladtam meg. 

U23-as világbajnoki aranyérmek, felnőtt világ- és Európa-bajnoki érmek, illetve a már említett paralimpiai bronzérem eddigi sportpályafutásod eredménye. Ezek szerint megtaláltad a helyed?

- Abszolút. Olyannyira, hogy most kizárólag csak a vívással akarok foglalkozni. Mindent ennek rendelek alá, és előttem már célként a tokiói paralimpia lebeg. Kell is, hogy lebegjen, hisz nálunk már ősszel kezdődnek a kvalifikációs versenyek.

Ezért igazoltál ismét hozzánk?

- Amikor eldőlt, hogy ismét a fővárosba költözöm, egyértelmű volt számomra, hogy a BVSC-t választom. Részben a múlt miatt, részben, mert Kovács Ivánt jól ismertem még kerekesszékes szövetségi kapitányi korszakából. Azt tudtam, hogy ő lesz majd a párbajtőredzőm, a kardedzőt azonban már itt választottam ki. Nagyon örülök, hogy Bódy István vállalta a felkészítésemet, mert az ő személyében a szakág egyik legjobbjával dolgozhatom együtt. 

Január óta három világkupán szerepeltél már klubunk versenyzőjeként. Továbbra is úgy érzed, hogy jól választottál?

- Továbbra is úgy érzem. A klubváltás a korábbi edzőm és mentorom, Pákey Béla jóváhagyásával történt, másrészt az idei évben minden eredmény minket igazolt. A három világkupán ugyanis minden számban sikerült érmet szereznem. Még egy VK lesz nyár elején Lengyelországban, majd jöhet a kerekesszékes EB. 

Civil élet?

- Még Nyíregyházán történt, hogy beiratkoztam az egyetem matek-fizikaszakos tanári szakára. Sajnos, a fizika nem úgy ment, ahogy szerettem volna, ellenben a matekkal, amely tárgyból már három évet abszolváltam. Remélem, egyszer majd sikerül ezt a szakot is befejeznem. Ugyancsak Nyíregyházán kezdtem el a sportmenedzseri szakot is, melyből lassan két évem lesz meg. Ezt mindenképpen be szeretném fejezni. A rendezvényszervezés nagyon érdekel, különösen azóta, hogy bekerültem a parasportba. Úgy érzem, lenne még teendőm sportunk népszerűsítése terén.

A zenéről teljesen lemondtál?

- Most igen, amit azért egy picit sajnálok, de egyszerűen most nem fér bele az életembe.

Milyen hangszeren játszol?

- Furulyán kezdtem, és mindig is szaxofonozni akartam. Ehhez azonban előbb fagotton is meg kellett tanulnom, nekem meg úgy megtetszett ez a hangszer, hogy ott ragadtam. Nem ment rosszul, mert a kétévente megrendezendő országos versenyek egyikén különdíjas lettem. Tagja voltam a Debreceni Zenede Ifjúsági Zenekarnak is, rendszeresen felléptünk a városban. Ez akkoriban olyan nagy hatással volt rám, hogy még a konzervatóriumon is elgondolkoztam. 

Azt ugye tudod, hogy az egyik mostani edződ, Kovács Iván is zenélt fiatal korában?

- Igen tudom, szoktunk is zenéről beszélgetni néha. Ő inkább a rockzenében van otthon. Ez is közös vonás bennünk, mert a komolyzene mellett magam is játszottam egy rockbandában. Abban persze nem fagotton, hanem gitáron, melyen autodidakta módon, magamtól tanultam meg játszani, illetve énekeltem is a zenekarban.

Ha három év múlva beszélgetünk, mivel lennél a legelégedettebb?

- Ha a tokiói paralimpiáról hazatérve elégedetten tekinthetnék vissza a teljesítményemre.

VA